Először is leszögezném, hogy ezek privát gondolatok, amolyan „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” jelleggel. A bejegyzések szereplői kitalált személyek, bármilyen hasonlóság valódi személyekkel a véletlen műve. Vagy nem. Aki magára ismer, reklamálhat.
Úgy terveztem, hogy ezt az egészet január elején kezdem, mondván új év, új élet. Hát elég sablonosan hangzik. De hamarabb eljött ez a nap.
Elég sok minden kavarog a fejemben, amit ki szeretnék adni magamból. Társkeresés, munka, sport. A többi jön magától.
Ami pont most basztatja az agyamat, az hogy miért nem képesek az emberek egymás szemébe mondani, amit éreznek. Például adott egy lány és egy fiú, megismerkednek egy társkereső oldalon, leveleznek, és aztán eljön az a bizonyos nap, amikor személyesen találkoznak. Beszélgetnek, látszólag jól elvannak, elbúcsúzáskor újabb találkozás, újabb beszélgetés, akármilyen közegen is, de letisztázva. De persze a fiú levelére válasz nem érkezik.
Kérdem én, miért nem lehet valakinek a szemébe mondani, hogy „Bocs, de nem!”? Olyan nehéz ez? Nem akarnak fájdalmat okozni másnak? Nekem személy szerint jobban fáj, hogy még emberszámba, érző lény számba sem vesznek. Lassan már többre értékelem azt, aki elküld a francba, mint aki nem képes egy szót sem szólni nekem.
És nem egyszeri eset. Vagy magukat védik ezzel? Az elfedés, elfelejtés könnyebb út lenne, mint az igazság kimondása?
Az már biztos, hogy ez az utolsó év, amikor netes vagy bármilyen célirányos társkeresést kipróbálok.
